„Én kérem, egyedi vagyok, én nem megyek a tömeg után.” Vagy mégis? A csoportnyomás hatása sokkal jobban jelen van mindannyiunk életében, mint azt hisszük. Hol lehet/kell mégis nemet mondani a tömegre és igent a saját véleményünkre?
Nyugati, énközpontú társadalmainkban szeretjük azt feltételezni, hogy gondolataink, érzéseink és viselkedésünk kizárólag a sajátjaink, senki másé. Az igazság azonban az, hogy mindannyiunkat befolyásolnak a többiek. Mások fizikai, vagy elképzelt jelenléte óriási hatással bír, de sokszor már el se kell képzelnünk őket: a „Mit szól majd ehhez a szomszéd/a főnök/az anyám?” érzése az egyik legközösebb tapasztalásunk, amely belénk ivódott és automatikusan jön elő - néha a legjelentéktelenebbnek tűnő helyzetekben is.
Az ember társas lény, a csoportban való létezés evolúciósan a túlélésünk feltétele. A valahova tartozás igénye ezért az egyik legerősebb motiváció az életünkben. Kutatások bizonyítják, hogy a kirekesztés gondolata még a halálnál is félelmetesebb számunkra. Lehet, hogy fizikailag ma már életben tudnánk maradni a csoportjaink nélkül is, de az érzés: „EGYEDÜL” továbbra is a legfájdalmasabb. Ezért hol tudatosan, hol tudatalatt mindent megteszünk, hogy beilleszkedjünk a csoportba - legyen az bármekkora. Úgy viselkedünk, gondolkodunk, érzünk, hogy részei maradhassunk a közösségnek, ahova tartozni szeretnénk. Ez adja a biztonságot. De vajon milyen áron? Hol van a határ, ahol ki kell lépni a tömegből, hogy megőrizhessük azt, aki mi vagyunk?
A norma íratlan szabály, ami alapján egy csoport működik. Sokszor nem is kell, hogy elmagyarázzák nekünk, mások viselkedését megfigyelve is tudunk csatlakozni. A csoport jó és rossz értelemben is olyan erővel bír, hogy a normákat legtöbbször akkor sem bíráljuk felül, ha már senki sincs a csoportunkban, aki kitalálta őket. A normát „megörököljük”, nem gondoljuk újra, sem tovább. A normák helyzetről helyzetre változhatnak és sokszor másképp vannak jelen egy társadalomban, mint egy felkelésben. Az viszont minden esetben igaz, hogy a tömeglélekben a névtelenség növekedésével csökken az egyéni felelősség. Ha pedig nincsenek következmények, nem az én felelősségem, akkor bármit lehet? Ilyenkor jön elő csoportszinten a világ sötét oldala.
A társas hatásokkal foglalkozó pszichológiai kísérletek egyik alapgondolata pont az, hogy csoportban szinte mindenki képes olyat tenni, amit egyedül nem.
A konformitás egy adott közösség ránk gyakorolt hatása, a valahova tartozás iránti igényünk alapja. Abban az igyekezetünkben, hogy jó tagjai legyünk a csoportunknak, sokszor megváltoztatjuk a véleményünket aszerint, amit a többség mond. Azt gondoljuk, hogy abból, hogy engedünk a többség akaratának, még nem lesz olyan nagy baj... Hiszen több ember biztos jobban látja, érti, tudja... Biztos? Örök jogi vitatéma az esküdtrendszer, melyben emberek élete múlhat azon, hogy egy adott csoport milyen döntést hoz. Egy csoport, mely nem is olyan nagy, csupán 12 ember – mégis a társas befolyás és előbb-utóbb az egyik irányba való eltolódás itt is elemi erővel hat. Mi történhet hát akkor, ha nagyobb csoport után megyünk?
Egy nagyon tragikus amerikai eset indította útjára az elméletet: ha valaki bajba kerül, annál kevesebb esélye van a segítségre, minél többen vannak körülötte. A ’60-as években egy fiatal lányt, Kitty Genovese-t több késszúrással ölték meg a nyílt utcán, miközben fél óráig kiáltott segítségért; utólag, a szemtanúk keresésekor kiderült, 38 ember nézte végig mindezt, de senki sem hívta a rendőrséget. Mindenki úgy gondolta, nem az ő feladata, majd valaki más biztos segít.
A társas felelősségmegoszlás a csoportviselkedés legveszélyesebb jellemzője lehet. Az egyéni felelősségvállalás alapvetően nehéz, olyan téma, melyet egy életen át tanulunk. Ha parancsra, vagy csoportnormát követve teszünk valamit, ennek súlya lekerül rólunk. De mi jön utána?
Az egyik leghíresebb és legijesztőbb vizsgálat Milgram kísérlete, aki arra kért amerikai egyetemistákat, hogy a velük szemben ülő (színész által játszott) tanulót a szótanulási kísérletben az eredményeinek megfelelő nagyságú áramütéssel bűntessék. Az álcímkék 15-től 450 volt-ig jelezték az áramütést, melynek végéről mindenki tudta, hogy halálos. Amikor a „tanuló” már nagyon fájdalmasan kiabált, a kísérletvezető biztosította a résztvevőket, minden az ő felelőssége, folytathatják. A teljesen átlagos amerikai egyetemisták 65%-a elment a halálos áramütésig és egyetlen egy ember sem állt meg 300 volt alatt.
A felelősségvállalás témakörében talán az egyik legnehezebb gondolat az, hogy ha elindulunk egy úton, mely egyértelműen rossz, megállni rajta szinte lehetetlen. Hiszen ha megállok, abban a pillanatban szembe kell néznem a ténnyel: idáig sem kellett volna eljönnöm. Ehhez a felelősségvállaláshoz óriási erő kell. Ezért sokan, hogy megőrizzék az önmagukról alkotott képet és, hogy „jó” tagjai legyenek a csoportnak, ami felülről rendelkezik és vállalja (?) a felelősséget, inkább továbbmennek az úton, egészen a végéig. A nap végén azonban, a felelősségmegoszlás után, mindenki egyedül tér haza a gondolattal: a tetteink határoznak meg igazán minket. Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett változata 2018. március 14-én jelent meg a www.wmn.hu-n.
Comments