Szeptember 1-e, iskolakezdés: minden családban neuralgikus pont, különösen, ha az első osztályt várjuk. Vajon hogyan álljunk hozzá, hogy elkerüljük az összeroppanást és a csalódást?
A szeptember beköszönte a nyári idill elmúlása mellett mindig tartogat egy jó nagy adag várakozást is – pozitív és negatív értelemben egyaránt. Az új tanév kezdete szinte minden gyerekben és szülőben szorongást kelt. Ha első osztályba lépő gyerekről van szó, ez a szorongás még nagyobb. Mit tudunk hát tenni pszichológiai szempontból, hogy a váltást megkönnyítsük?
Az első kiindulási pontunk: nincs olyan, hogy tökéletes iskola. Mindegy, hány órát töltöttünk az összes alternatíva megvizsgálásával és mennyit egyeztettünk előtte a tanítónénikkel, valami biztosan nem olyan lesz, mint ahogy elképzeltük. A veszteség érzése előbb-utóbb minden iskolatörténetben elő fog bukkanni – és ez rendben is van így. Elvégre az iskola az életre készít fel. A gyereknevelés talán egyik legnehezebb pontja, hogy hiába élt meg a szülő mindenféle tapasztalatot, azt egy az egyben sosem adhatja át a gyerekének. A gyerekeket megkímélni ilyen formán nem tudjuk. Élettapasztalatot gyűjteni kizárólag saját kézből lehet. Ennek pedig a része lesz az is, hogy találkozik majd tanárokkal, akikkel nehezebb kijönni és gyerekekkel, akik nem lesznek jófejek. (Nyilván, ha kiugró negatívumról van szó, javasolt lehet az iskolaváltás, ám abban még egyetlen gyerek sem traumatizálódott, hogy a technika tanár túlságosan ragaszkodott a fa hajó faragásához. Sőt, ebből lesznek később a történetek, melyek úgy kezdődnek: „amikor én iskolás voltam...”.)
Egy másik, a család minden tagja számára könnyítő hozzáállás lehet az is, ha az iskolai keretrendszer (pl. alternatív kontra hagyományos beállítottságú általános iskola) mellett való döntés után megpróbáljuk a lehető legkevesebb konkrétumot elképzelni, hogy s mint fognak zajlani ott az iskolás mindennapok és évek – és hogyan fog abban helytállni a gyerekünk. Ehhez segítség lehet, ha visszagondolunk az időre, amikor a most már 6-7 éves gyerekőcünket várva még mennyi elképzelés cikázott a fejünkben arról, a) hogy lépésről lépésre hogyan fog történni a születése, b) hogy fog a baba kinézni, c) milyen típusú gyerek lesz, d) mi hogyan fogjuk nevelni azt az elképzelt gyereket... Ezekből az elképzelésekből végül mennyi valósult meg? Nagyon ember- és gyerekközpontú a gondolat, hogy sosem azt a gyereket kell szeretni és nevelni, akit elképzeltünk, hanem azt, akit szültünk. Ez így van az iskolába járó gyerekkel is. Sosem lehet előrejelezni, az az adott lurkó hogyan fog viselkedni, urambocsá’ teljesíteni egy konkrét iskolai szocializációs környezetben. Arról nem is beszélve, hogy a személyiség nem fix (hanem folyamatosan változó kontinuum), a teljesítmény pedig sosem lineáris - pláne, ha éppen felnövő gyerekekről van szó. Később is fontos szem előtt tartanunk, hogy az iskolai teljesítmény nem jósolja be az életben való helytállást. Többszörösen bizonyított tény, hogy az igazi tehetség mindig deviáns; a felnőttkori sikert legtöbbször nem a színötös tanulók hozzák, hanem azok, akiket csak egy-két tárgy érdekelt, de az szenvedélyesen.
A harmadik és talán legfontosabb gondolat pedig az, hogy nem az iskola neveli a gyereket. Bár a kortársak és a tanárok szerepe elvitathatatlan, a szocializáció legfontosabb színtere továbbra is a család. Az, hogy egy gyerek milyen értékeket visz majd tovább az életbe, mindig otthonról jön. Ezért nem létezik olyan, hogy beíratom a gyerekemet egy iskolába és ott „elrontják”. Még ha a legrosszabbul is sül el az iskolaválasztás és később tényleg váltásra kerül a sor, a veszteséget együtt fel lehet dolgozni és ha van egy megtartó közeg, ami otthon várja a gyereket, az a legelviselhetetlenebb technika tanárt is elviselhetővé teszi.
Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett változata 2018. augusztus 31-én jelent meg a www.wmn.hu-n.
Comments