Amikor a személyiségünk összetevőit vizsgáljuk, sokszor gondolunk arra, mit kitől örökültünk. Sokkal ritkábban arra, ki hogy hatott ránk. Például a testvéreink...
Öröklés vagy környezet? A vita régóta megosztja az orvos és pszichológus társadalmat, hogy mi is az, ami igazán befolyásolja a személyiségünket és vele az életünk alakulását.
A válasz: minden együtt. A biológiai tulajdonságok mellett a környezeti tényezők ugyanannyira kellenek ahhoz, hogy valami felszínre tudjon kerülni – vagy ne tudjon felszínre kerülni. A minket ért társas és lelki hatások közül pedig különösen kiemelkedik a család. És az, hogy hányadik gyerekként születtünk bele.
De mégis, mi az összefüggés aközött, hogy az elsőszülöttek előbb tanulnak meg járni és beszélni, de a másodszülötteknek rendre több barátjuk van? Miért a legkisebb gyerek a legviccesebb? És lehet-e valaki űrhajós, ha másodiknak született? Míg a NASA-hoz való bekerülési feltételek közt a születési sorrendben elfoglalt hely egyértelműen nem szerepel, a 23 amerikai asztronautából 21 mégis elsőszülött volt.
A családunk egy folyamatosan alakuló rendszer, melyben az új tagok érkezésével mindenkivel ki kell alakítanunk egy saját, egyedi viszonyulást. Ez az egyedi viszonyulás, vagy bánásmód lesz az, ami olyannyira különböző személyiséget, alkalmazkodást és az élethez való hozzáállást eredményez a genetikailag ugyanabból a családból jövő, ám végül mégis sokszor különböző testvérekben. És ez fogja valakiben életre hívni az elsőszülött űrhajóst, a másodszülött művészt, vagy a család kicsi kincsét, aki végül a legsikeresebb lesz.
Ahogy az évek során a születendő gyerekünkre gondolunk, szépen-lassan az összes vágyunkat és reményünket neki adjuk. Így amire megszületik, már „csak” fel kell nőnie hozzájuk. A gyerekek pedig csodálatos módon tudnak kapcsolódni akár a ki nem mondott, tudatalatti elvárásainkhoz is. A kutatások azt bizonyítják, az első gyerek intelligenciája a legmagasabb a családban, ami nem a genetikai háttérre vezethető vissza, hanem arra, hogy elsőszülöttként a felnőttektől tanulja az életet és a belé helyezett bizalomban fejlődik. Gyakran orvossá, könyvelővé, amerikai elnökké. Felelősségteljessé, precízzé, maximalistává - és sokszor a legszorongóbbá a családban. Hiszen akit hittel követnek, annak elől kell mennie. Pszichológiai szempontból kérdéses, hogy a szakmai siker mögött vajon van-e boldogság. A születési sorrendet vizsgálók úgy találták, pont az említett tulajdonságok miatt az elsőszülötteknek van a legtöbb magánéleti problémájuk – önmagukkal és a jelentős másokkal is.
Amire a második gyerek megérkezik, már magunk is sokat lazultunk, merünk csak úgy „lenni” a szülőségben. És erre reagál a gyerek is; ő sem fog szorongni. A második már azt is látja, milyen irányba indult az első, így ő másfele megy. Ez lehet a magyarázat arra, hogy a legtöbb családban miért van egy „reálos” és egy „humános” gyerek; a kisebbik tudatosan, vagy épp tudatalatt, de nem akar versengeni a nagy testvérrel. Felé már kevesebb az elvárás, ő lehet bármi – akár önmaga is. És mivel születésétől fogva egy másik gyerekhez kellett alkalmazkodnia, a szociális készségei is könnyebben fejlődnek. Ha a második gyereket követi még egy, megoszlanak a vélemények arról, mennyire könnyű is ez a pozíció a családban. Kezdetben úgy hitték, a szociális készségek és az első gyerek által biztosított folyamatos motiváció miatt ez a legszerencsésebb hely, a későbbi kutatások azonban azt bizonyítják, sok felnőtt középső gyerek számol be arról, hogy ő nem volt se a legnagyobb, se a legkisebb, hanem csak úgy volt...
A legkisebb gyerekkel a legtöbb szülő már úgy érzi, kiélte a pedagógiai késztetéseit és hagyják, hadd boldoguljon, ahogy tud. Ez egyszerre eredményezhet szabadságot és ugyanakkor azt az érzést is, hogy „Én már nem számítok.” Így alakul ki sok legkisebben a vágy, hogy „Majd én megmutatom nekik!”. És ha nem a túl kényeztetett legkisebb pozíciójából jön (ami gyakran motivációhiányhoz vezet), akkor meg is mutatja. Az utolsónak születettek egyik legfontosabb erénye a kitartás. Látva, hogy a nagyok miben jeleskednek, ő általában egy merőben eltérő területet választ magának: sportot, vagy szórakoztatást. Valamit, amiben ő lehet a legkisebb királyfi, aki tényleg megcsinálja a szerencséjét.
Nagyon speciális helyzet az egykéké, akiket ha meg akarunk érteni, tudnunk kell, hogyan lettek egykék. A tudatos családtervezés egykéi ugyanis gyakran nagyobb szülői nevelési szigornak vannak kitéve, mint azok, akik esetében több gyerek helyett az élet valamiért úgy alakította, hogy nem született testvérük; ilyenkor az összes gyereknek „szánt” figyelmet az az egy kapja meg. Az elmélet leírásakor az egykékről úgy tartották, hosszú távon nehezen boldogulnak, valójában azonban a legtöbb egyke hipermaximalista felnőtté cseperedik, hiszen abból az előnyös/előnytelen helyzetből jön, hogy sosem kellett mással versengenie – saját magunkkal azonban mindig a legnehezebb. Ilyen értelemben pedig sokszor hasonló utat járnak be, mint az elsőszülöttek: szakmai sikerek örök elégedetlenséggel, melyből a kiút megtanulni, hogy hol van az „elég jó”.
A születési sorrend hatását sok minden árnyalhatja és pusztán a családi sorban elfoglalt helye alapján senkiről nem alkothatunk teljes képet. Nem kőbevésett tény és egyik pozíció sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, mindegyiknek megvannak a pozitív és negatív oldalai. Abban azonban mindenképp segítségünkre lehet, hogy jobban megismerjük a történetünket, melyből jövünk és vele együtt azt az embert, akivé nap mint nap válunk.
Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett változata 2019. május 27-én jelent meg a www.wmn.hu-n.
Comentários