„Légy önmagad!” – mondják sokszor nekünk, mondjuk sokszor mi magunk is másoknak. Csinálni azonban jóval nehezebb. A másoknak való megfelelés iránti vágy gyakran mélyebben él bennünk, mint bármi más.
Vannak olyan örök emberi alapmotívumok, melyek mindannyiunk életének szervezői. Evolúciósan a mieink, belénk kódolódtak az idők során. Jelenlétük észrevétlen, mégis nagyon erős. Közülük is kiemelkedik kettő: a bizalom és a valahová tartozás iránti vágyunk.
Régóta tudjuk, hogy az ember társas lény, a valahová tartozás iránti vágyunk ezért az egyik legmélyebb erő, mely hatást gyakorol ránk. Bár a modern világban fizikai túlélésünk már nem a csoporthoz kötött, pszichológiai értelemben az egyedüllét továbbra is ugyanolyan fenyegető. Ezért próbálunk meg a csoportunk lehető legjobb tagjai lenni. A bizalom azt jelenti, hogy hiszünk abban, hogy valaki fontos másik, akitől függünk, nem okoz fájdalmat nekünk, a javunkat akarja. A bizalom a csoportban és a világban való létezésünk fő alapja, hiszen a társainkban meg kell bíznunk; ez alakítja ki és erősíti a csoportérzést.
Életünk első és legmeghatározóbb ilyen csoportja, amelyben ösztönösen bízunk: a család, amibe beleszületünk. Fejlődésünk színtere azonban már születésünk pillanatában rendelkezik olyan „csoportszabályokkal”, amelyek később elvárások formájában hathatnak ránk.
Ranschburg Jenő híres hasonlata volt a gyereknevelésről, hogy ha elültetünk egy magot a földbe, először meg kell várnunk, hogy megnőjjön és kiderüljön, hogy ő bizony hamisciprus és nem tuja. Mert akkor tudjuk olyan módon gondozni, ami az ő típusának a legmegfelelőbb, és ezáltal a lehető legszebb hamisciprus lehet belőle. Ha azonban tartjuk magunkat ahhoz, hogy ő tuja és eszerint tápláljuk, nyomorúságos növény lesz belőle, de továbbra is ugyanaz a fajta. Tuja sohasem. Az, hogy genetikailag valaki az én gyerekem, semmilyen módon nem garantálja azt, hogy ugyanolyan lesz, mint én. Vagy hogy egyáltalán: hasonlítani fog rám. Attól mert én tuja vagyok, ugyanannyi valószínűséggel lehet hamisciprus gyerekem is. Ez talán az egyik legfélelmetesebb és egyben legfelszabadítóbb gondolat a gyerekvállalásban: az az ember, aki érkezik hozzánk, bárki lehet.
Meg kell ismerni, össze kell vele barátkozni. Elvárások nélkül.
A pszichológus kanapéján elmesélt élettörténetek azt mutatják, a hamisciprus-tuja konfliktus a családokban sokkal gyakoribb, mint azt hinni szeretnénk.
Az elvárásokban felnövő gyerekek pedig bár kezdettől fogva érzik, ők hamisciprusok, minden igyekezetükkel megpróbálnak tuják lenni. Hiszen ez a csoportban=családban maradás feltétele.
Az életben nem csak egyféle szerepünk van és a különböző szerepeink különböző arcainkat hívják elő belőlünk. Az, hogy ezeket mennyire mutathatjuk meg magunkból, azonban nagyban függ a közegtől, amelyben élünk. Társas kapcsolataink gyakran korlátok közé szorítják valódi önmagunk megmutatását, hiszen ahhoz hogy megtarthassuk a csoportban betöltött szerepünket, olyannak kell láttatni magunkat, aki képes erre. Elkezdjük hát előhívni azokat a valós vagy vélt oldainkat, amelyek megfelelnek a csoport szabályainak; a felénk támasztott elvárásoknak.
Az elvárások és el nem fogadások valódi tragédiája, hogy a gyerekek (és később: a felnőttek) végül (majdnem) azok lesznek, akiknek látni szeretnék őket. Családban, munkahelyen, párkapcsolatban. Hiszen aki megtanul jó tagja lenni egy csoportnak, az egyre „jobb” tagja tud lenni több csoportnak is.
És ha a családomban, ami –elvileg- a bizalom legnagyobb tere, sosem élhettem meg azt, hogy olyannak szeretnek, amilyen valóban vagyok, hogyan vállalhatnám ezt fel mások előtt?
De ahogy a fenti idézet is megfogalmazza, a hamisciprusból semmilyen módon nem lesz tuja. Bármennyire is alkalmazkodom és tévesztem meg a környezetem a „tujaságommal”, a legnagyobb fájdalmam pont az, hogy később sem érezhetem azt, hogy úgy szeretnek, ahogy nekem jó. Hiszen ők a tuját szeretik, miközben én legbelül tudom, hogy hamisciprus vagyok.
Általában ennek a hiánynak a tudatosulása lesz az az elképesztően fájdalmas pont, amikor nem marad más hátra, mint elindulni a változás felé. A felismerés után azonban még nagyon hosszú az út odáig, hogy én is elfogadjam újonnan megtalált/felismert önmagam. Mindeközben a folyamat óriási bátorságot is igényel, hiszen azzal, hogy „leleplezem” a valódi énem, a csoporttagságomat veszélyeztetem. Valamilyen szempontból: árvává válok.
Szintén Ranschburg Jenőé volt az a gondolat is, mely erőt adhat mindehhez: néha vállalnunk kell a kockázatot, hogy mások nem fognak szeretni minket, annak érdekében, hogy mi szerethessük magunkat.
Emlékül Ranschburg Jenőnek. Hálás vagyok, hogy ismerhettem.
Rácmolnár Lili pszichológus
A cikk szerkesztett változata 2019. december 27-én jelent meg a www.wmn.hu-n.
Comments