A pszichológus kanapéján ülve, veszteségtörténeteinket áttekintve sokszor nagyon nehéz ránézni arra, mi az, ami hiányzik. De néha még ennél is nehezebb meglátni: mi az, amink van.
A kor, amelyben a nyugati világban élünk: a félig üres, teletölthetetlen poharaké. Fogyasztói társadalmunkban minden másodpercekig tart csak, egyetlen dolog örök csupán: a hiány. Erre próbálunk (lég)várat építeni, mindig félve attól, hogy valamiből kimaradunk. Tesszük mindezt fast-fashion ruháinkban, túlfogyasztva a beépített frusztrációkat. Csak pénz legyen, a többit megvesszük!
De mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amelyeket továbbra sem lehet megvenni? Például a hála érzése, mely mostanában igazi luxusszámba megy. Mikor éreztük utoljára, hogy amink van, elég? Hogy ahol vagyunk, pont jó?
Furcsa képződmény a modernkori, individualista ember; van benne egyfajta rátartiság: úgy véli, mindent tud. Mindent is. Az a minimum, hogy a dolgok értünk vannak, a világ pedig folyton tartozik nekünk. Azt hisszük, az életben minden jár.
Az igazság azonban az, hogy az életben semmi nem jár.
Sokszor kérdezik a gyásszal foglalkozó segítő szakemberektől, hogyan lehet nap mint nap a halállal dolgozni. Én azt gondolom, aki a halállal dolgozik, igazából az élettel dolgozik. Mert amikor van személyes és szakmai tapasztalatom is arról, hogy bármi, aki/ami ma itt van, nem biztos, hogy itt lesz holnap is, az hosszútávon nem depressziót és szorongást szül, hanem valami egészen mást: a hála érzését.
Azzal, hogy a fogyasztói társadalom elhiteti velünk, valami mindig hiányzik, pont azt veszi el tőlünk, ami az egyedüli biztos: a jelen pillanatot. Mert a hiány betöltésére történő törekvés a fókuszt a jövőbe helyezi, a jelen boldogságát pedig semmissé teszi. Készpénznek veszünk mindent, ami megadatott. Elfelejtjük, hogy amire tegnap úgy vágytunk, ma esetleg már a miénk. Helyette megint a holnapot nézzük és azt, mi hiányzik még a “tökéleteshez”.
A kutatások azt bizonyítják, mindegy, milyen régóta vágyunk valamire és milyen hosszú utat tettünk meg felé, onnantól, hogy megvan, nagyon hamar természetesnek tekintjük. A jóhoz könnyű hozzászokni. És abban a pillanatban, hogy hozzászoktunk, kezdődik minden előlről: elégedetlenek vagyunk, panaszkodunk, keressük a hibát. És általában meg is találjuk. Mi, magyarok különösen tehetségesek vagyunk ebben.
De mi lenne, ha egyszer mégsem így csinálnánk? Ha amellett, hogy látjuk, ami nincs, észrevennénk azt is, ami van?
Egyéni hitrendszertől függetlenül érdemes minden nap végére bevezetni a gyakorlatot: elalvás előtt gondoljuk végig, mik voltak ma azok a dolgok, amiért hálásak lehetünk. Kezdve onnan, hogy ma is felébredtünk, egészségesek vagyunk és a szeretteink is azok. (Dehát, ez az alap… Vagy mégsem?) Egy idő után azt tapasztaljuk majd, a nap során is egyre több jó dolgot veszünk észre, ami korábban valahogy magától értetődőnek tűnt. Kicsit később pedig talán azt is, már egyáltalán nem vágyunk olyan sok mindenre.
Megbecsülni azt, amink van, a jelenben tart. A hála érzése ilyen szempontból elhozhatja a folytonos tökéletességre törekvés végét is.
Ugyanakkor, nem szabad összetéveszteni sem a pozitív pszichológia sokszor rosszul értelmezett fókuszával, sem a hátradőléssel. Mert az életben nem csak jó dolgok vannak (link ide: A pozitív pszichológia sötét oldala) és nem a fájdalmaink figyelmen kívül hagyásával tekintünk a pozitívra. De a hálaadás nem egyenő a belenyugvással sem; az egészséges mértékű elégedetlenség az élet legnagyobb mozgatórugója, amely előrevisz.
Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a jövőbeni fejlődéshez vezető út és az itt és most hálája közt…
Sokszor hallhattuk már, de a megoldás talán tényleg abban rejlik, ha megpróbálunk minden napot úgy élni, mintha az utolsó lenne. Az elmúlással való szembenézés az élettel való szembenézés. Mely érthetővé teszi azt is, hogy a hálával a pillanatot tudjuk megragadni - ami korántsem jelenti azt, hogy többet nem idegesítjük fel magunkat egy céges emailen, vagy ne kellene kivinnünk a szemetet. A hála érzésével megadjuk a lehetőséget magunknak arra, hogy tényleg megéljünk mindent, amit lehet. Amíg lehet.
Rácmolnár Lili pszichológus és gyásztanácsadó
A cikk szerkesztett változata 2020. február 8-án jelent meg a www.wmn.hu-n.
Comentários